Hírek

A szivar meggyújtása nem hasonlítható össze egy cigaretta rágyújtására. A szivar meggyújtásához letisztult, határozott mozdulatokra van szükségünk, hogy olyan minőségben élvezhessük, amit a szivar megérdemel.

Már az első lépésnél végzetes hibát követünk el, ha a lángba tartjuk a szivar végét, ezt még véletlenül sem szabad, ellenkező esetben romokba dönthetjük az aprólékos műgonddal felépített dohánylevél-köteget, ugyanis, ha lángnyelvek mégis végignyaldossák, akkor túl forró lesz a szivar. Szóval még véletlenül se érintkezzenek.

Az sem mindegy, milyen szögben közelítünk a láng fölé. A 30 és 45 fok közötti a legmegfelelőbb. Ennél feltétlenül fontosabb maga a láng magassága, illetve annak távolsága a szivartól. Előbbi esetében az 1-1,5 cm számít ideálisnak, utóbbi pedig se több, se kevesebb ne legyen 0,5 cm-nél.

Fontos, hogy a gyújtás időtartama alatt folyamatosan forgassuk a szivart, hogy minden része folyamatosan átforrósodjon. Az első körben kézben kell tartani a szivart, s nem a szájban, így ugyanis legalább látjuk, mi történik a végén. Ha lenézünk a szivarra, és türelmesek vagyunk, akkor megfigyelhetjük, hogy a borítólevél és az összekötőlevél gyullad meg először, ennek egyértelmű jeleként izzó körgyűrű, majd fehér hamu jelenik meg a szivar szélén. Ezt többféleképpen serkenthetjük, egyesek állítják, a legjobb megoldás, ha több kis szívással tüzeljük szivarunk végét, mások pedig óvatosan fújdogálják a parazsat (ennek megvan az az előnye is, hogy szép lesz a hamu). Ezután vegyük szánkba szivart, majd azt valamelyest közelítve a lánghoz, óvatosan tegyük meg az első szívásokat.

S hogy milyen gyújtószerszámot érdemes választani?
Soha ne legyen a kiválasztott olyan tűzforrást, amely esetleg megváltoztathatja a szivar esszenciáját, illatát, ízét. Gyertyáról rágyújtani egyrészt kissé teátrális, másrészt pedig a viasz kissé furcsa ízt kölcsönöz a szivarnak, csakúgy, mint a benzines öngyújtó. Mindkettőt inkább felejtsük el.

Szintén felejtsük el foszfortartalmú gyufát is, amelyről, ha mégis rágyújtunk, akkor legalább várjunk néhány másodpercet és csak utána kezdjük hozzá a rágyújtás procedúrájához, ennyi idő legalább a foszfor egy része távozik. Ennél több fokkal jobb megoldás, ha extra-hosszúságú (legalább 7-8 cm-es legyen, ugyanis egy ekkora gyufa pont a gyújtáshoz minimálisan szükséges 15-20 másodpercig ég), fából készült, szulfátmentes példányokkal próbálkozzunk és lehetőség szerint mindjárt kettővel egyszerre, így lesz ugyanis csak elég széles a lángnyelv. (A sörözőkben, éttermekben promóciós céllal ránk zúdított reklámgyufákat nagyon gyorsan felejtsük el, mivel többségük papírból lévén, ők is igen gyorsan elfelejtik: a láng életben tartása a feladatuk.)

Ezeknél nagyságrendekkel egyszerűbb, megbízhatóbb, és egyben a legjobbnak tartott megoldásnak a kifejezetten e célra készített szivargyújtók tűnnek.
Mégis, mitől lesz egy öngyújtóból szivargyújtó?
Két megkülönböztető tulajdonsággal ruházták fel, hiszen egyrészt szagmentes gázzal töltik fel, másrészt lángjuk az átlagosnál vastagabb, mivel ezt nem ritkán két szomszédos tűzforrás biztosítja, amelyek lángmagassága is igen precízen szabályozható.
Ezen gyújtók anyaga és formája az általunk elképzelhető legszélesebb skálán változik, úgyhogy teljesen biztos, hogy kitartó keresgélés után mindenki megtalálja a stílusához leginkább illő öngyújtót. Az elsődleges szempont persze a kényelem (kézhezállóság), ami ez esetben is nagyon fontos csakúgy, mint a design, ami egyeseknél megelőzi a praktikumot.

Kiválasztottuk a tűz forrását, tökéletesen sikerült rágyújtanunk, mégis elaludt a szivar.
Mi rontottunk el valamit? Rágyújthatunk még egyszer?  Vannak, akik úgy gondolják, szégyen, ha egyszer is elalszik a szivar, s ezért újra kell gyújtani. Ez finoman fogalmazva nem igaz.

Valójában még a legjobb szivar is elszunnyad egy idő után, azon egyszerű oknál fogva, hogy miközben beszélgetünk biztos lesz néhány olyan perc, amikor elfelejtünk beleszívni szivarunkba. Ez nem rosszabb, annál, mintha egy igazán jó bor palackjából ki kell halásznunk a parafa dugó maradványait. Ráadásul általában rövidebb ideig tart egy már forró szivar újragyújtása, mint az eredeti, első gyújtás. Mielőtt ismét életre hívnánk a tüzet, nem árt megbizonyosodni, tényleg elaludt-e a szivar vagy csak a széle aludt el (a szivar agóniája mindig a szivargyűrű szélén kezdődik), ugyanis ebben az esetben apró szívásokkal könnyedén felébreszthetjük. Mindazonáltal egyet nem szabad elkövetnünk: szándékosan hagyni elaludni a szivart, s másnap ismét rágyújtani, mivel az ekkor érzett fals ízek egy másodperc alatt szétfoszlathatják előző napról megmaradt kellemes emlékeinket. Nem árt tudnunk, hogy ha egy szivart több alkalommal is újra kell gyújtanunk (és jelen esetben nem a fentebb említett sorozatos bambulás esete áll fenn), akkor egy rosszul sodort szivarral küzdünk.

Amennyire udvarias és egyben az etikett szerint szinte kötelező gesztus egy hölgynek tüzet adni, ha rá akar gyújtani egy cigarettára, annyira kockázatos ugyanez a szivarnál. Az illemtankönyv szivarról szóló fejezetének első paragrafusa kimondja, hogy egy férfi sohasem gyújthatja meg egy másik férfi szivarját, mivel maga a gyújtás igen összetett, s még inkább személyes gyakorlatsor és ezt illik meghagyni egy férfinak. Valójában egy férfi egy nő szivarját is csak, akkor gyújthatja meg, ha az ominózus szivar kis méretű, gyorsan gyújtható darab (például egy panatela), ellenkező esetben eszünkbe ne jusson. Igaz, ez vica versa is igaz, azaz egy nő sem gyújthatja meg egy férfi szivarját, mivel bár ez igen pajkos cselekedetnek tűnhet, ugyanakkor esetenként sértheti a férfiú önérzetét, csorbítva ezzel az oly nehezen kialakított macho-képet.