A Fruit de Bereg 100% Szilvalekvár gyártója 2001-ben alakult azzal a céllal, hogy a hagyományos szatmár-beregi szilvalekvárt országszerte, sőt a nagyvilágban is megismertesse, megszerettesse az igényes fogyasztókkal.
  Ezt a nagyon különleges, kizárólag gyümölcsből készülő lekvárt ma is számos helyen készítik a falusi családok, ám ismertsége - és elismertsége - még országosan sem éri el azt a szintet, amit szerintük a termék kiváló minősége megérdemelne. Még kevésbé ismert külföldön, ahol pedig a „Hungarikumok” egyik kiemelkedő képviselője lehetne. A 100%-ban magyar tulajdonú céget annak érdekében hozták létre, hogy ezen a méltatlan helyzeten változtassanak.
  A gyártás egy új, 2002-ben épült üzemben történik, ahol pontról pontra követik az évszázados hagyomány szerinti munkafolyamat lépéseit: mosás, válogatás, előfőzés, magozás, sűrítés-öregítés, majd a kész lekvár megfelelő csomagolása. A gyártási folyamat gépesített, és mindenben megfelel a modern élelmiszerbiztonsági követelményeknek, amit HACCP tanúsítványuk is szavatol. Ugyanakkor nagyon távol állnak a konzervgyár-óriások automatizált tömegtermelésétől: munkájuk sok emberi erőt és odafigyelést igényel.
  A Fruit de Bereg 100% Szilvalekvár méltán szerepel a HÍR Gyűjteményben is, amely Magyarország hagyományos és tájjellegű mezőgazdasági és élelmiszeripari termékeit gyűjtötte csokorba, így akár a nemzeti kulturális-gasztronómiai örökség egyfajta összegzésének is tekinthető.
  Az indulás óta a termékskála egyéb természetes gyümölcslekvárokkal, valamint fűszeres lekvárkülönlegességekkel bővült. Az alapelv azonban változatlan maradt:
MAXIMÁLIS GYÜMÖLCSTARTALOM, ADALÉKANYAGOK NÉLKÜL!

Egy kis ismertetés a szatmári-beregi szilvalekvárról:

A szatmár-beregi vidék kertjeiben az egyik leggyakoribb gyümölcsfa a szilva, annak is a régi, hagyományos magyar fajtái: a Nemtudom szilva(avagy Penyigei kék) és a  Berbencinek is nevezett Besztercei szilva. Ez a két fajta a legkiválóbb alapanyaga a vidék két specialitásának, a szilvalekvárnak és a híres kisüsti pálinkának.

A térségben a nyár végének közeledtével minden faluban érezni lehet a rotyogó szilvalekvár kellemes illatát. Itt jellegzetes nyárvégi-ősz eleji munka a lekvárfőzés s egyben szinte társadalmi esemény is, hiszen gyakran a rokonság, a szomszédok vagy az ismerősök összefogását igényli. Ezt a lekvárt ugyanis a rőzsetüzelésű rézüstökben, állandó keverés mellett 16-20 órán át kell főzni, hogy az eredmény az utánozhatatlan ízű és illatú szatmár-beregi szilvalekvár legyen.

ÍGY KÉSZÜL HÁZILAG:

A legelső teendő a katlan megrakása, valamint az üst előkészítése, azaz a külső oldalának sárral való körbetapasztása, ami nagy hozzáértést és gyakorlatot igényel. Hagyományosan a legmegfelelőbb a célra a vörösrézből készült üst.

A ponyvára rázott vagy levert szilvát átválogatják, több léről megmossák, lecsöpögtetik és csak frissen szedett szilvából főzik a lekvárt.

Ha az üst is, a szilva is kész, kezdődhet a ciberézés, azaz az előfőzés. A gyümölcsből egy kisebb mennyiséget kézzel összetörnek, szétnyomkodnak, hogy levet eresszen, s a főzés elején se ragadjon oda az üst aljára. Amikor felforrt, fokozatosan hozzáadják a többi szilvát, s közben folyamatosan kavargatják a lapickával . Az üst alatt ilyenkor gyengébb tüzelőanyagokkal (napraforgószár, kukoricacsutka, rőzse) fűtenek. A szilvát addig kell főzni, amíg el nem válik egymástól a héj, a hús és a mag. Az így előfőzött anyagot egy hosszú nyelű edénnyel merik ki az üstből, egyenesen a fateknőre helyezett ciberéző rostára , amelyen egy fakanállal átdörzsölik. A rostán fennmarad a mag, esetleg a héj egy része, a tekenőben pedig összegyűlik a bordó színű, savanykás cibere, ami a lekvárfőző csapat egyik kedvenc csemegéje  ízéből a hozzáértők már arra is következtetni tudnak, hogy milyen lesz a kész lekvár. Egy üst lekvárhoz legalább négyszer annyi ciberére van szükség, így ha csak egyetlen rézüstben folyik a főzés, a ciberézés igen hosszadalmas munka. Ilyenkor a kész ciberét teknőkbe, tálakba öntik, amíg az utolsó adag is elkészül, s az üstöt elő lehet készíteni a sűrítéshez.

A lekvárfőzés második szakasza a sűrítés, vagy ahogy errefelé mondják, az öregítés. Ennek legfontosabb eszköze az üstbe helyezett kavaróvitorla: két, kereszt alakban összeerősített deszka, melynek formája követi az üst aljának vonalát. Az üst füléhez vagy a katlanhoz rögzített tengelyhez facsappal kapcsolódik a kavarófa , amit egészen a lekvárfőzés végéig állandó mozgásban kell tartani, hogy a lekvár oda ne égjen. Az üst alatt ilyenkor már fával tüzelnek, s a rotyogó lekvár gyakran kifröccsen, köpköd. A lekvár akkor van kész, ha a púposan megmerített fakanálról nem csöppen le.

Manapság már zománcozott üstökben, tapasztás nélkül, üstházakban is sokan főznek, sőt a kavaróvitorlát is sok helyen házilag eszkábált villanymotor hajtja. Az is gyakori, hogy a munka meggyorsítása érdekében az előfőzéshez másik üstöt használnak.

Minden esetben hosszú órák telnek azonban el, amíg a híg, vöröses színű ciberéből lekvár lesz: ezalatt lassan elfogy a félretett cibere, a tűzifa, fárad a csapat és bizony gyakran felvirrad a következő hajnal is.

Az embert próbáló munka gyümölcse pedig a sűrű, szinte fekete szilvalekvár, melynek illata, íze semmivel össze nem téveszthető, évekig eltartható, és ezerféle módon felhasználható, nem véletlenül nevezik a térség igazi gasztronómiai kincsének.